A jog a mindennapi élet szerves része

Kisvárosi ügyvédként dolgozik, felnőttképzésben jogot tanít, fesztiválfüggő, dr. Őrszigety Katalin infokommunikációs szakjogász:

Amióta az eszemet tudom, jogász szerettem volna lenni. Családi fertőzés: a szüleim jogászok, a baráti társaságuk jelentős része szintén jogi pályán dolgozott, gyakorlatilag ebben nőttem fel. Soha nem erőltették, hogy ezt a szakmát válasszam, valahogy magától, természetesen alakult így. Ha gyerekkorod óta rendszeresen „jogkérdésekről” szóló vitatkozást hallasz, hajlamos vagy belenőni ebbe a fura logikájú világba.

Nem véletlenül mondom, hogy logikájú: a jog nem egymásra hányt szabályok összességéből áll, hanem megvan a maga rendszere. Persze egyáltalán nem teljesen hibátlan és konzekvens ez a rendszer, de ténylegesen összeáll egy egésszé. Ennek a rendszernek önmagában van valamiféle szépsége, ami önmagában szerethető – és bevallom, én szeretem is. Még akkor is, ha sokszor nagyon csúnyán áthágja a jogalkotás ennek a rendszernek a szabályait, és a gyakorlati életben a jogkövető állampolgároknak nem is tűnik fel a jogrendszer logikája és „szépsége”.

Ugyanúgy adásvételi szerződést kötök, ha veszek egy házat (igen, ez az a rész, amihez ügyvéd kell), vagy ha veszek egy üveg ásványvizet, vagy rendelek a netről egy telefontokot. A polgári jog szabályait alkalmazom, amikor átkopogok a szomszédhoz, hogy ne este 10-kor bontson falat, a közigazgatási jog rendelkezéseit követem, mikor meghosszabbítom a lejárt személyi igazolványom. Éppen ezért lenne lényeges, hogy ne teljesen idegen világként tekintsenek az emberek a jogra, és legalább minimális ismereteik legyenek a jogszabályi lehetőségeikről, hogy ne legyenek félrevezethetők például egy lakásbérleti szerződés megkötésénél vagy egy munkaviszony megszüntetésénél.

Egyre gyakrabban vagyok kénytelen azt mondani az ügyfélnek, hogy szerintem ez így van, de nem biztos, mert nincs kialakult gyakorlat a kérdésben. Most az ügyvédek főleg az új polgári eljárásjoggal szenvednek, ami a polgári ügyek igényérvényesítési szabályairól szól, és teljesen felforgatta a bírósági/közjegyzői igényérvényesítést. Meg az új ügyvédi törvénnyel, ami számtalan újabb kötelezettséget ír elő az ügyvédek számára, helyenként abszurd adminisztrációs követelményeket támasztva. Mindemellett idén végképp általánossá tették az elektronikus /netes/ ügyintézést – természetesen minden előzetes tesztelés és a technikai feltételek biztosítása nélkül. (De ezen miért is lepődnénk meg bármilyen államilag fejlesztett elektronikus ügyintézési rendszernél.)

Mivel ez adott országon (jogrendszeren) belül nem annyira helyhez kötött szakma, így bőven utazgatok és ténykedek az ország más városaiban is, elég sokszor van dolgom Budapesten, pár fővárosi ügyfélnél is. Vidéken jóval kisebb a lehetőség az egyes jogterületek szerinti specializálódásra, a legtöbb ügyvéd elég sok jogterületen dolgozik, így én is. Elsődlegesen polgári-gazdasági jogász vagyok és jellemzően cégeknek, vállalkozásoknak dolgozom. Gyakorlatilag egy-egy cég szinte minden jogi ügyét viszem: szerződéseket, céges szabályzatokat, követelésbehajtásokat, munkajogi ügyeket, az ezekből származó peres és nemperes ügyeket, illetőleg az adott cég tevékenységéhez tartozó jogterületekbe tanulok bele. (Ez elég változatos: dolgozok közműszolgáltatónak, kisebb internetszolgáltatónak, mezőgazdasággal, valamint társasházi közös képviselettel foglalkozó cégeknek is.)

A családjogi és a hagyatéki ügyeket (örökléssel kapcsolatos ügyeket), amikor csak lehet, nagy ívben kerülöm: nincs hozzá gyomrom. Egy kocsmai késelésből származó büntetőügy sokkal „gusztusosabb” és sokkal kevesebb indulattal jár, mint egy közepesen eldurvult családon belüli jogvita.

Az oktatásba teljesen véletlenül csöppentem bele. Egyik céges ügyfelem egy alkalmazottja kezdett el OKJ képzéseket indító oktatásszervező cégnél dolgozni, ahol épp szükség lett jogi ismereteket tanító oktatóra, és ő engem javasolt. Soha nem akartam tanítani, de érdekes kihívásnak tűnt, ezért belevágtam. Teljesen meglepődtem, hogy felnőttoktatáshoz nincs szükség semmilyen pedagógiai képzettségre.

Nem érzem magam tanárnak, és szerintem nem is vagyok túl jó pedagógusnak. Ennek ellenére belekeveredtem itt helyben ebbe a világba, és mivel a különböző oktatásszervező cégek és oktatók egymásnak is ajánlgatják a tanárokat, így egyre többfelé dolgozom ezen a területen. Képzéstől függően jogi alapismereteket, gazdasági jogi ismereteket és munkajogi ismereteket tanítok reménybeli társadalombiztosítási- és bérügyi szakelőadóknak, pénzügyi-számviteli előadóknak, ügyviteli titkároknak, gazdasági informatikusoknak. Munkámra nézve számos haszonnal jár az oktatás: egyrészt kénytelen vagyok a saját ismereteimet folyamatosan karbantartani ezeken a területeken, másrészt sokat tanultam arról, hogyan lehet elmagyarázni a bonyolultabb kérdéseket nemcsak a diákoknak, hanem az ügyfeleknek is.

Elég változatos korosztályokkal futok össze, de az idősebbekkel jobban boldogulok. Könnyebb azoknak magyarázni egy kölcsönszerződésről vagy munkaviszonyról, akik találkoztak már vele a mindennapi életben. Sok fiatal felnőttet is tanítottam/tanítok, változó, hogyan viszonyulnak akár az oktatáshoz, akár az ország dolgaihoz.

Nagyon durván érződik az is, hogy szegényesek a jogi és politikai ismereteik. Ez végképp nem az ő hibájuk: ha a felnőtt társadalom tudása siralmas ezen a téren, mégis hogyan tudnák ezeket elsajátítani. Nem tanítok egy-egy csoportnak túl sok órát, és egy év alatt heti 1 órában vagy egy pár hónapos tanfolyamon 20-30 órában nem túl sok érdemi információ adható át. Legfeljebb annyit tudok tenni, hogy próbálom érzékeltetni velük, a jog nem egy élettől idegen dolog, és számos olyan lehetőséget is tartogat, amiről nem tudnak vagy amire nem gondolnak. A lányok sokszor meg szoktak lepődni azon, hogy akár a férjük is felveheti az ő vezetéknevüket. 18-20 éves fiatalok pedig azon, hogy jogi szempontból nincs akadálya annak, hogy miniszterelnökök legyenek.

A házassági vagyonjog sokakat érintő, érdekes terület. A házasság nagyon szép dolog – csak azt felejtik el sokan, hogy ez nemcsak érzelmi, hanem anyagi kérdés is. Régiesen szólva: a házasság az ágyat és az asztalt jelenti. Az ágy az érzelmi közösséget, az asztal a vagyoni egységet szimbolizálja. A 20. századtól jelent meg tömegesen a „szerelmi” házasság – ahol a felek közötti érzelmi kapcsolat az elsődleges. Azonban nagyon sokan hajlamosak elfelejteni, hogy a házasság nem csupán az érzelmekről szól, vagyoni kapcsolatot is keletkeztet az érintettek között. Korábban, a 20. század előtt ez volt a fő szempont. És nem annyira elítélendő szempont, mint ahogy most, egy romantikus lányregény nézőpontjából látszik.

A házasság alapvető vagyonjogi hatása, hogy minden, amit a felek a házassági életközösség fennállása alatt szereznek, főszabályként közös tulajdon lesz. Mit is jelent ez? A házasság alatt a feleknél három „alvagyon” keletkezik. Egyik alvagyon a férj különvagyona, a másik a feleség különvagyona és a harmadik a felek közös vagyona. Amit a felek a házasság alatt szereznek, főszabályként az a harmadik részbe tartozik, az a felek közös vagyona. Ha a férj vásárol a fizetéséből egy Ferrarit a saját nevére a házasság alatt, az közös vagyon. Ha a feleség vesz a jövedelméből egy mosogatógépet, az szintén közös vagyon. Mert a felek jövedelme (fizetése) is közös vagyonnak számít a házasság alatt. Nem véletlenül: a jövedelem azt szolgálja, hogy mindkét fél – és a gyerekeik – megélhetése biztosított legyen. De az „én kerestem a pénzt, az asszony csak otthon volt” is lényeges: a háztartásban végzett munka értéke ugyanúgy értékelendő egy házastársi (vagy élettársi) kapcsolatban, mint a tényleges pénzkereset. Ezekre tekintettel rendelkezik úgy a házassági vagyonjog, hogy amit a házassági életközösség fennállása alatt szereznek a felek, az közös tulajdonnak számít, fele-fele arányban. Néhány kivétel van e szabály alól: ilyen például az örökségként szerzett vagyon (nagymama rám hagyta a nyaralót). De ez kivételes: a főszabály változatlanul az, hogy házasság alatt szereztük, ezért közös az adott vagyonelem.

És innentől kezdi el egy jogász a sírdogálást. Mert sokan ezt nem fogják fel. Hogy miért követeli a feleségem a kocsi felét, mikor azt az én fizetésemből vettük. Miért számít közösnek az a cég is, amihez elvileg csak én adtam pénzt. Miért nem válik csak a másik fél tartozásává a hitel, amit felvettünk a házra, ha a válás után csak a másik fél lakik bent. Pedig ez a jogi helyzet: ha házasságban együtt élünk, az nemcsak az „ágyat” jelenti, hanem azt is, hogy közös minden, amit a házasság alatt szerzünk.

Szerintem ezt nem bizalmatlanságként kell felfogniuk a feleknek egymás közt, hanem ésszerű realitásként. Ha szeretjük egymást, akkor bízzunk annyira egymásban, hogy meg tudjunk állapodni arra a helyzetre nézve is, amikor már nem szeretjük annyira egymást. Különösen akkor érdemes ilyen vagyonjogi szerződést kötni, ha a felek között jelentős vagyoni vagy jövedelmi különbségek vannak. (Az egyik fél sok különvagyont hoz a családjától, míg a másik vagyontalanul kezd a házasságban. Az egyik fél még tanul és semmilyen jövedelme nincs, míg a másik fél már jó állásban van, jelentősebb fizetéssel.) Szintén érdemes végiggondolni és rendezni a vagyoni viszonyokat akkor, amikor a felek valamilyen jelentősebb kötelezettségvállalás (pl. hitel) előtt állnak. Szóval tessék végiggondolni, hogyan alakulnak mindenkinek a dolgai, nehogy gond legyen belőle – mert megelőzhető.

És a szolid jogászi megjegyzés a témához: a legjobban azok tudják gyűlölni egymást, akik együtt voltak. Nagyon csúnya – érzelmi, vagyoni – vitákat lehet látni szétmenő pároknál. Azt szoktam mondani, hogy a büntetőjog sokkal tisztább, mint a családjog. A kocsmában belevágom a kést valakibe – az egy dolog. De hogy módszeresen gyilkoljuk és kárt okozunk a másiknak, akivel együtt éltünk, az sokkal durvább és gusztustalanabb tud lenni.

Azt hiszem, Twitteren főleg két „üzemmódban” látszom: munkára panaszkodom és fesztiválokon (koncerteken) élem a világom. Ez a két vonal nálam valahol összetartozik. Életkorban viszonylag későn kezdtem el fesztiválozni. Mikor középiskolás/egyetemista voltam, még nem volt ilyen élénk fesztiválkultúra Magyarországon. (90-es évek vége, 2000-es évek eleje.) Akkor nem is volt igényem rá. Gimnáziumban elnyeltek a könyvek, egyetem alatt pedig bőven volt lehetőségem szórakozni a „szorgalmi” időszakban. (Jogi egyetemen akkoriban a szorgalmi időszakot végigbuliztuk, vizsgaidőszakban pedig a napi 12-16 óra tanulás átlagosnak számított.)

Kezdetben pár barátommal indultam, hogy jó társaságban jól érezzük magunkat. Aztán jött egy fordulópont: egyik Sziget alatt a barátnőm, akivel mentem, fáradt volt, egyik nap nem volt kedve kijönni. Én meg mentem egyedül. És rohadtul élveztem. Nem kellett alkalmazkodnom senkihez, azt csináltam, amit akartam, senki nem szólt meg semmiért (ahogy egy fesztiválon ez teljesen normális). Innentől végképp ráfüggtem erre a szabadság-érzésre.

A fesztiválok számomra a tökéletes kikapcsolódást jelentik. Egy másik világ, ahol nem érvényesek a normál szabályok és arról szólnak, hogy mindenki érezze jól magát. Ha Borat-féle mankiniben vagy nyuszijelmezben, akkor abban. Mikor az a legnagyobb problémám, hogy sokat ugráltam és kicsit fáj a lábam. Egyedül lenni pedig különösen jó: oda megyek, ahova akarok, senki nem zavar bele a koncertprogramomba. De ha társaságot akarok, az is van. Lassan húsz év fesztiválozás után már megvannak azok az ismerősök, akiket tudom, melyik pultnál, melyik koncerten, a színpdanál/sátorban melyik oldalon és milyen társaságban találok meg. És akik nem sértődnek meg azon, ha egy pálinka után lépek rögtön egy másik irányba, másik színpad felé.

Ráadásul én az a versenyző vagyok, aki a zene miatt is jár fesztiválokra. Nekem nincs jó énekhangom és hallásom, énekkaros anyukám visít attól, ahogy énekelni próbálok. Ettől függetlenül rajongok a jó zenéért és egy jó szám az egész napom hangulatát meg tudja változtatni. Zene nélkül gyakorlatilag nem bírok létezni. Mindenevő vagyok: pop, rock, klasszikus, jazz, blues, rap, metál egyaránt jöhet. Elektronikus zene is, bár az annyira nem tud megfogni és számos irányzatát nem értem, kicsit elzárkózó vagyok vele szemben. A 90-es években voltam tini, szóval a szívem mélyén ott kezdődik a zene, amiben gitár van. (Lehetőleg elektronikus és torzítva. )

A fesztiválokat azért is szeretem, mert sok olyan előadóba bele tudok hallgatni, akinek önálló koncertjére nem feltétlenül mennék el. Nem szeretem a „mégis kik ezek a fellépők”-hőbörgést. Ha nem ismerem az előadót, ránézek, mégis mire számíthatok. Nem akarok megragadni egy komfortzónában, próbálom folyamatosan nyomon követni a zenei élet változásait is. Szóval nekem egy Rolling Stones koncert ugyanolyan értékes, mint egy Kendrick Lamar. Más műfaj, más korszak, de zeneileg mindegyik érték, és hozzáad valami pluszt a mindennapjaimhoz.

Az évek során rájöttem, hogy fesztiválért, zenéért, koncertért sokat vagyok hajlandó áldozni. Időben, pénzben és energiában is. A hétköznapjaim elég munkásak, muszáj megtalálni melléjük a kikapcsolódást. Én ebben találtam meg. Kicsit kényelmesen, kicsit öregesen (nem vagyok hajlandó fesztivál területén sátorozni, nekem KELL a külön bejáratú fürdőszoba) – de változatlanul lelkesen.