Magyar zenészek játszanak Abu-Dzabi egyik magánkórházában – a hárfás lány, Janka Dorka mesél a szokatlan életükről

A hárfával találkozás véletlen volt, ugyanis zongoristának készült. Recsken, a kis faluban, ahol Janka Dorka felnőtt, korábban nem is találkozott ezzel a hangszerrel. 

Nyolcadik után elmentem felvételizni a debreceni Kodály Zoltán Zeneművészeti Szakközépiskolába, ahol nem feleltem meg a zongora szakon. Szerencsémre bent ült a felvételin a későbbi hárfatanárnőm, aki épp új növendékeket „vadászott”. Ő látott bennem valamit, így kerültem be a tanszakra. Ez az iskola, a közösség, a tanáraink, nagyon meghatározó volt az életemben, nagyon jó útravalót kaptam. A Szegedi Tudományegyetem hárfa szakán diplomáztam, közben az egyetemi évek alatt elkezdtem kisegítőként dolgozni a helyi szimfonikus zenekarban, aztán az ország más zenekaraiban is. Játszhattam operában, balettben is. Hálás vagyok a hárfának, mert nagyon sok helyre eljuthattam a különböző turnékkal, ami a zongorával nagyon valószínű, hogy nem sikerült volna.

A hárfáról az első benyomása mindenkinek az, hogy nehéz szállítani. Tényleg nem kényelmes, de szerencsére kapható egy speciális szállítókocsi, amivel egymagunk is tudjuk mozgatni, és egy kombi autóba be is lehet fektetni. A súlya annyira nem vészes, egy koncerthárfa 40kg körül van. A másik elképzelés, hogy ez a hangszer egyenesen mennyei, ami a képzőművészetből/irodalomból is ered. Mikor megszólal, ez tényleg igaz, de a megszólaltatáshoz komoly izommunka szükséges. Talán nem véletlen, hogy egészen sok és nagyon jó férfi hárfások vannak ebben az alapvetően nőknek tulajdonított szakmában. (Pl. a Metropolitan Opera szólóhárfása, Emmanuel Ceysson)

A hárfa nehézsége (bár nem ez a legjobb szó) abban rejlik, hogy nagyon drága. Egy koncerthárfa 3-4 millió forintnál kezdődik, ez az alsóbb kategória, és akkor még a húrokat, a generáloztatást nem is számoltuk. Szerencsére ma már Magyarországon is egyre népszerűbb, egyre több zeneiskolában elérhető. Ez egy szerencsés hangszer olyan szempontból, hogy gyors sikerélményt ad a kicsiknek. A kisebb, ún. kampós hárfák sokkal olcsóbbak, mint egy koncerthárfa, plusz van egy magyar hárfakészítőnk, Papfalvy Ferenc, aki nagyon jó hárfákat készít elérhető áron.

Az Abu-dzabii állás a legjobbkor jött. Diploma után próbáltam megkapaszkodni, mint szabadúszó hárfás, sajnos ez nagyon nem érte meg anyagilag, egy időre abba is hagytam a zenélést. Egyik hárfás barátnőm keresett meg ezzel a lehetőséggel, mert ő nem tudta vállalni. Természetesen igent mondtam. Szerencsére a férjem is velem tudott jönni, lassan 2 éve élünk itt. Egy magánkórházban dolgozom, ami első hallásra furcsának tűnhet, de úgy kell elképzelni, mint egy sokcsillagos szállodát nagyon szép lobbyval. Itt zenélünk majdnem mindennap. Hárman vagyunk magyar zenészek, én egy csellistával duózom, és van egy zongorista is. Az emberek nagyon szeretik, kicsit kikapcsolja őket. Aminek a legjobban örülünk, hogy azokat is meg tudjuk szólítani, akik kultúrájának nem része pl. Mozart vagy Debussy, de nagyon nyitottak erre, érdeklődőek. Azért magyar zenészek dolgoznak itt, mert annak idején, amikor ezt az egészet kitalálták, a kórház egy akkor Dubajban élő magyar zongoristát kért fel. Ő nem tudta vállalni, átpasszolta a mostani zongoristának, aki később a hárfa és cselló állásra szintén magyarokat keresett.

“Mikor az imára hívás megszólal, abba kell hagynunk a zenélést pár percre. “

Ez egy viszonylag nagy kórház. Ez a „főépület”, a szemészettől a plasztikai sebészetig minden van. Rengeteg medical center is tartozik a kórházhoz, ezek általában csak pár szakterületet látnak el. Itt Abu-Dzabiban is van több, de pl. van Dubajban és Muscatban is. Az Emirátusokban nincs külön háziorvosi rendszer, hanem a kórházakban vannak General Practicioner (GP) osztályok, ami lényegében ugyanazt jelenti, mint a háziorvos, de így a betegek egy egyszerű megfázással is a kórházba mennek. Ez azt is jelenti, hogy elég nagy a nyüzsgés, és mivel mi a bejáratoktól nem messze dolgozunk, nem is nagyon tudnak minket kikerülni. Általában mindenki megáll legalább egy fotó erejéig.

Egy nap 4 órát kell játszanunk, ez eléggé sztenderd, a hotelekben is 4-5 óra a munkaidő. Ez 4×45 perc játékidőt jelent 15 perces szünetekkel. Leírva ez nem tűnik soknak, de igazából elég fárasztó. Fizikailag és szellemileg is. Nem nagyon van olyan hangszer, aminek használata ne okozna valamilyen testi panaszt az évek során, mi is gyakran szenvedünk hát- és vállfájástól. Szellemileg pedig azért kimerítő, mert folyamatosan figyelni kell, hogy mit játszunk, és ha kissé dekoncentráltabbak vagyunk, és bármelyikünk elfelejt pl. ismételni, a másiknak ugrania kell. Persze összességében egy nagyon hálás „munka” ezekkel együtt is.

A repertoárt mi választottuk, nem igazán szólnak bele, igaz, nincs is nagyon olyan ember, aki értene hozzá. Igyekszünk arab és indiai zenét is játszani. Nagyon sok klasszikust, de persze kell popzenét is. A Titanic zenéje például örök kedvenc, szerintem minden zenészt világgá lehet kergetni vele. A cselló-hárfa repertoár nem túl nagy, ezért én gyakran játszom zongorakottából, és nagyon sok mindent átírunk csellóra. Folyamatosan tanulunk újakat, mert mindig ugyanazt játszani elég unalmas.

A betegek és az orvosok összetétele nagyon vegyes. Főként arabok, indiaiak és filippínók, de persze vannak európaiak és amerikaiak is. Az orvosok közt kevés a nyugati (legalábbis a mi kórházunkban), viszont a legtöbb orvos így is Európában és az USA-ban tanult vagy szerzett tapasztalatot. Mindenki nagyon sokat dolgozik, 6 napos a munkahét, a péntek a szabadnap. A dolgozók vegyes származása ellenére (vagy épp emiatt) nagyon jó a munkahelyi hangulat, nagyon kedves és segítőkész mindenki. Az ellátás kiemelkedően magas, de egy magánkórházról van szó. Egyszobás kórtermek vannak, van VIP lakosztály, de még VIP várószoba is. Mint minden publikus helyen, itt is van imaszoba nőknek és férfiaknak külön.

Mivel az Emirátusokban magán egészségbiztosítási rendszer működik, és jobbnál jobb magánkórházak nyílnak, ezért kemény versengés folyik a betegekért. Ez az egyik oka, hogy zenészek dolgoznak ebben a kórházban, ami tényleg egyedülálló, de pár hónapja egy másik klinika is felvett egy zongoristát. Nem tudom, mi jöhet még. Természetesen vannak állami kórházak is, ahol szintén jó az ellátás, csak kevesebb a körítés és sokkal olcsóbb egy vizsgálat. A mi biztosításunkat állja a kórház, 50 dirhamért (kb. 3000 Ft) bármilyen vizsgálatra elmehetünk, kivéve a fogászatot, ott az összeg 20 százalékát fedezik.

“Itt az is szokás, hogy akárki beteg a családból, vagy csak egyszerű vizsgálatra jön, az egész család kíséri. Gyakori kép: szülők, 2-3-4 gyerek és a nevelőnő, esetleg nagyszülők. Sokszor a vizsgálat alatt is bent van szinte mindenki. Terhesgondozás viszont csak házas nőknek jár, szingliként teherbe esni törvénybe ütközik. Sajnos az erőszakból származó terhességek sem kivételek ez alól. Nincs védőnői rendszer, sajnos nincs annyira alapos terhes- és csecsemőgondozás, mint otthon. Az arab kultúrában teljesen természetes a gyerekszületés, nem csapnak körülötte nagy felhajtást, ha minden rendben van.”

Mikor idekerültünk, akadt jó pár nehézség, de ezek igazából már előtte elkezdődtek. Nagyon lassan készült a szerződésünk, a vízumunk, sokszor hetekig semmi választ nem kaptunk, mikor indulunk már. Közben otthon már feladtunk minden munkát, de az indulás időpontja állandóan arrébb tolódott. Ez azért is volt, mert venni akartak nekem hárfát, amit nem sikerült időben elintézni, így erre is vártunk. Ez nem azért van, mert trehányak, egyszerűen itt mindenki nyugodt, szép lassan megcsinálja a dolgait. Persze a végén minden megoldódik. Ez európai szemmel elsőre nagyon idegtépő. Sokszor elhangzik az a mondat, hogy insha’Allah, vagyis, „ha Allah is úgy akarja”. Tehát, ha valaki azt mondja, hétfőre insha’Allah valami kész lesz, az minimum szerda. Ezt meg kell szokni.

A másik kemény dolog, a nyár. Mi augusztusban érkeztünk, ami az egyik legmelegebb hónap. Erre a melegre, ami itt van, nem lehet felkészülni. Napközben 50 fok is lehet, és éjjelre sem hűl le. Olyan, mintha egy szaunában élne az ember. És ezzel az is jár, hogy minden épület iszonyúan le van hűtve. Még egy nagyon érdekes és teljesen érthetetlen jelenség, hogy alig vannak utcanevek és házszámok. Csak egy-két nagyobb utcának van neve, legtöbb a helyi uralkodócsaládról lett elnevezve. Plusz néhány felhőkarcolónak, így van mihez viszonyítunk. Pl. xy gyógyszertár és xy bolt között. Persze mikor a futár harmadjára hív, hogy hol is laksz, már nem annyira vicces.

Abu-Dzabi egy nagyon gyorsan fejlődő város, ahogy az egész Emírségek. Szinte állandóan építkeznek, a felhőkarcolók szó szerint egyik napról a másikra épülnek. Maga a város szigetekből áll, és nagyon nagy területet foglal el. Ez nem egybefüggő, például a belvárosból fél órát is lehet autózni a sivatagban a következő lakott részig. Mivel a tömegközlekedés néhány buszvonalból áll, szinte mindenkinek van autója, vagy pedig taxival közlekedünk, ami nagyon olcsó.

Kikapcsolódni nem könnyű. A nevezetességeket hamar le lehet tudni, és nincs túl sok kulturális helyszín sem. Persze igyekeznek, mert egyre több koncert, kiállítás van, de nem az igazi, és általában nagyon drága. Télen jobban ki lehet bírni, mert lehet bringázni a tengerparton, vagy csak sétálgatni, ilyenkor kellemes tavaszi idő van, 20-25 fok. De a nyár nagyon depressziós és sokszor elviselhetetlen a meleg még éjjel is. Sajnos nagyon ingerszegény az itteni élet, és ezzel a véleménnyel nem csak én vagyok így. Az ittléttel kapcsolatban nagyon kettősek az érzéseim, mert anyagi szempontból mindenképp sokkal jobb, mint otthon, és ráadásul hárfázhatok, ami a szakmám, míg otthon nem biztos, hogy találnék állást.

Másik oldalról viszont nagyon hiányzik Európa és a nyüzsgés, a barátok és a család. Amit nagyon nem szeretek itt, pont az, amiért a legtöbben idejönnek. Emögött a hihetetlen luxus mögött ott vannak azok a nagyon alulfizetett emberek, akik elvégzik a piszkos munkát. Takarítók, építőmunkások, szemétszedők, stb. Gyakorlatilag ők ételért dolgoznak és túlzsúfolt munkásszállókon élnek. Plusz itt nincs semmiféle környezettudatosság, minden vásárláshoz műanyag szatyrot adnak, külön ember van arra, hogy bepakolják a megvásárolt árut, tehát kikerülni sem lehet, mindent agyoncsomagolnak és nagyon sokat szemetelnek. Én ezek miatt nem tudom élvezni ezt a hamis luxust, és tudom, hogy nagyon sok itt élő ember vitatkozna velem, de vállalom a véleményem, hogy ez sok szempontból egy nagyon fals világ, ami nem tartható fent a végtelenségig.

“Azt hozzáteszem, hogy a közhangulat itt sokkal nyugodtabb, mint most otthon, az itteni emberek nagyon békések, kedvesek (annak ellenére, hogy nagyon sokan élnek kevés fizetésből, ez nem látszik a kedvükön), tehát az, hogy hiányzik Európa, nem az emberek vagy a vallás miatt van.”

Augusztusban lejár a szerződésünk, ha meghosszabbítják, még 2 évet szeretnénk maradni, de azt hiszem, az a maximum. Aki kíváncsi az arab világra, annak mindenképp ajánlom, ez az egyik legelfogadóbb és legnyitottabb arab ország. Dubajban lehet találni igazi óvárost is, itt, Abu-Dzabiban pedig a Grand Mosque és az Emirates Palace kihagyhatatlan élmény. Nagyon jókat lehet enni, az arab mellett szuper indiai, libanoni éttermek vannak. És ez a „legek” országa is, ha valakit inkább ez nyűgöz le.

 

Kiemelt fotó: Sheikh Zayed Grand Mosque by Walid Mahfoudh

EZ IS TETSZENI FOG!