Becslések szerint 5 millió transznemű ember él Európában

“Nincsenek pontos adatok arról, hogy Magyarországon hány transz ember él. Mi csak a saját tapasztalatainkra és a munkásságunk során velünk kapcsolatba lépett, tágan értelmezett transz emberek számára tudunk hivatkozni, ami már több, mint 1000 főt jelent. Az európai transz közösségről sincs hivatalos statisztika, de a reprezentatív, teljes EU-ra kiterjedő felmérés szerint 1 százalék szembesült transzneműséghez kapcsolódó diszkriminációval (Eurobarometer, 2015), ami azt jelzi, hogy kb. ötmillió transznemű ember élhet az Európai Unióban. Nincsenek pontos statisztikai adatok arról sem, hogy hányan azonosítják magukat férfiból-női irányú transz embernek, illetve nőből-férfi irányú transz személynek. A leghitelesebb becslések azt támasztják alá, hogy vagy több vagy legalább ugyanannyi MTF (Male to Female) van, mint FTM (Female to Male)”- Hidasi Barnabás, transvanilla.hu

DORIAN:Gyerekkoromban sohasem értettem, miért a lányok közé sorolnak, de eléggé elfojtó alkat voltam mindig is, így nem lázadtam. Fiú barátaim voltak, fiú játékokkal játszottam. Aztán elkerültem általános iskolába, ott előjött belőlem a megfelelési kényszer, ezért igyekeztem lányokkal lenni. Serdülőkoromban éreztem először, hogy valami nem stimmel a testemmel. Elég sokszor eszembe jutott, hogy milyen is lennék fiúnak. Eléggé elvarázsolt voltam, akkoriban kezdtem el írogatni fanfictionöket, majd önálló regényeket. A buszon hol ezekről fantáziáltam, hol arról, hogy én igazából egy álruhás fiú vagyok női ruhában. Akkoriban még nagyon feminimen néztem ki.

A férfiak sohasem tudtak megfogni sem érzelmileg, sem szexuálisan, de jártam egy sráccal, mert a lányok ezt csinálják, de nem tudtam semmiféle kötődést kialakítani felé. Miután szétmentünk, beleszerettem az egyik barátnőmbe, akinek ezt a mai napig nem mondtam el, azóta el is múlt az érzelem. Akkor nagyon megijedtem, féltem, hogy mit fog szólni a környezetem. 16-17 éves voltam, és mindenhol azt hallottam, hogy a melegeket és a transzneműeket kiközösítik és utálják. Azzal nyugtattam magam, hogy “de hiszen jártam fiúval, nem lehet, hogy csak a lányokhoz vonzódom”. Többször azonban nem jöttem össze eggyel sem, évekig nem is volt senkim. Elkerültem egyetemre, ahol már szabadabban fejezhettem ki magam, hiszen egy új környezetben találtam magam. Látványosan kicsit uniszexebb stílust vettem fel, és elfogadtam magamban, hogy a nőkhöz vonzódom. Közben megszállottan érdekeltek az olyan énekesek, előadó művészek, akik az ellenkező nem ruháiban szerepeltek.

21 éves voltam, amikor összejöttem az exbarátnőmmel. Vele két évig voltam együtt. Rengeteget beszélgettünk nemi identitásbeli kérdésekről is, így akkoriban sikerült megfogalmazni magamban, hogy nem vagyok nő. Először a nembináris identitások között kerestem a helyem, de rájöttem, hogy bennem túlságosan erős a diszfória érzése. Már szétmentünk, mikor kimondtam, hogy férfi vagyok. Soha egyetlen egy önvallomás sem volt ennyire valódi a részemről, mint ez. Felszabadító volt.

“Hol tartok most? A közvetlen környezetem és a rokonság már tudja. Voltak hullámvölgyek, de azért most már lenyugodtak a kedélyek. Megszereztem a pszichiáteri és a pszichológusi szakvéleményt, most a nőgyógyászati engedélyért megyek. Hogy ebből mikor lesz valami ténylegesen, az kérdéses. Magyarországon éppen átrendeződik a hivatal, ami ezt intézi, és addig ideiglenesen leállították a kérvények elbírálását. 2016 novembere óta ez az állapot. Ha be is indul valami, akkor is fél évtől egy évig terjedő időre lehet számítani a várakozásban. A névváltoztatásig a hormonkezelést meg nem érdemes elkezdeni, mert így nem támogatja a TB. Ráadásul tényleg nem tudni, hogy ebből mikor lesz valami, és nem szeretnék férfi kinézettel egy női névvel, személyazonossággal létezni. Közben állandó jelleggel járok egy pszichológushoz, aki nagyban hozzájárult ahhoz, hogy sikerült felvállalnom magam.

Ő konkrétan nemi identitásokra van szakosodva, én támogató terápiára járok hozzá. Segít abban, hogy nagyobb legyen az önbizalmam, illetve hogy én is fel tudjam dolgozni a történteket. Amiről nem nagyon szoktak beszélni, hogy ez nemcsak a környezetnek éles váltás, hanem nekem is. Eddig X évig léteztem egy személyazonossággal, aminek egyszer csak hátat fordítok, mert nem illik rám. A változás akkor is megterheli az embert, ha az pozitív jellegű.

Nem hiszem, hogy a pszichológusomnak speciális módszere lenne a transznemű emberekre. Egyszerűen csak tudja, hogyan közelítsen a témához. Nem tesz fel fölösleges kérdéseket, tisztában van azzal, hogy mi az, amit mondhat, és mi az, amit nem. Nagyon fontos, hogy az ember tudjon beszélgetni egy ennyire objektív emberrel, mert a környezet hiába támogató, akkor is képesek akaratukon kívül olyan szavakat használni, amik az embert gyengébb pillanataiban mélyen érintik. Arra próbál rávezetni, hogy magamtól jöjjek rá, mi jó nekem és milyen irányba kell fejlődnöm.

A barátaimnak viszonylag egyszerűbben adtam elő a dolgokat. Ők nem is lepődtek meg. Volt, aki mondta, hogy sejtette, vagy valami hasonlóra számított tőlem. A szüleim közül először anyunak mondtam el. Szakítottam a második barátnőmmel és valamit mondani kellett, hogy miért. Magának a szakításnak az volt az oka, hogy ő, állítása szerint rádöbbent arra, hogy csak a nőket szereti és így nem tud velem együtt lenni. Az eset után egy héttel mondtam el anyunak. Már nem is nagyon emlékszem, hogyan zajlott pontosan, olyan gyorsan történt minden. Azután ő elmondta apunak. Apum eléggé nyitott ember, meg nem szokott semmiből sem problémát csinálni, így vele nem volt gond. Anyu viszont elkezdett a neten mindenféle cikket olvasgatni. Ő nem tud semmilyen idegen nyelven, így maradtak a magyar oldalak, amik nem festenek túlságosan pozitív képet erről az egészről. Az első pár hétben volt minden: hol elfogadta, hol azt mondta, hogy beteg vagyok. Ez így ment egészen addig, míg be nem mentünk közösen a pszichológusomhoz, aki elmagyarázta neki, hogy miről szól a transzneműség. Utána lenyugodott. Azóta a családban rendben vannak a dolgok.

Orvosilag férfiból nőt egyszerűbb csinálni. Az ő esetükben a lenti részeket is meg tudják oldani úgy, hogy az utána működőképes legyen, nálunk ez nem kivitelezhető, és így is hatalmas kockázatai vannak a műtétnek. Ha jól tudom, a legtöbb transz férfi bele sem vág. Azt vettem észre, hogy az emberek fejében csak az él, hogy férfiból nővé szokták magukat operáltatni az emberek, a fordítottjáról nem igazán szoktak hallani. Ugyanakkor szerintem a transz nőknek sokkal nehezebb dolguk van a szociális beilleszkedés folyamán, mivel sokkal több előítéletnek vannak kitéve. Ráadásul a férfiak hajlamosak őket szexuális fétis tárgyként kezelni.”

HA SEGÍTSÉGRE VAN SZÜKSÉGED, KERESD A TRANSVANILLA EGYESÜLETET!

“Jelenleg két projektünk fut, a ‘Transreform – a transz emberek egészségügyi és jogi helyzetének megreformálása Magyarországon’ és a “ProTrans – A kelet-európai transznemű emberek erőszak elleni védelme”. Ezeken túl a tevékenységeink a teljesség igénye nélkül: lobbizás hazai és nemzetközi szinten, tanácsadás, információs szolgálat, jogsegély nyújtása, kutatás, publikálás, képzések, érzékenyítések tartása. Van önsegítő csoportunk, találkozókat, workshopokat/műhelybeszélgetéseket és szabadidős programokat szervezünk. Konzultációs lehetőséget biztosítunk szakdolgozat íróknak/kutatóknak. Információs portált működtetünk, a szociális médiában is csoportokat tartunk fent, és van pl. transz gyermekek szüleit segítő levelezőlistánk is.”

MET:  “Nem vagyok túl mindenen, sőt… jól az elején. A kérelmem jelenleg fekszik valahol. A döntést – nálam szerintem láthattad – nagyon mély depresszió előzte meg. Hosszú évekig elhúzódó “nem tudom, mi a bajom”. Holott tudtam, csak nem tettem semmit. Idővel sehogy nem tudtam helyesen funkcionálni, sem barátként, sem gyerekként, sem párként, se más szerepben.

Elméletileg hormonkezelést csak akkor kaphatnék, ha már megvan az engedélyem, de van, aki felírja már a szakvéleményekre. Először nem legálisan szereztem hormont, de amióta megvan a szakvéleményem, orvos által. De ez még csak a 2017-es év, és én 2016 december elején adtam be a kérelmet, ami miatt előfordulhat, hogy újra be kell adnom, pótolnom. Attól függően, hogyan szabályozzák az eljárási rendeletet, lesz-e átmeneti szabályozás. A kérelmek átfutása jelenleg szerintem meghaladhatja a 3-6-10 hónapot is – ezt egy csoportban olvastam, ahol kb. mindennap méltatlankodik valaki, hogy ugyan mennyit ülnek már a papírok felett? 

Mi változik bennem, rajtam? Külsőleg mindenképp a vonások. Lágyból erősebb, bár nem voltam az a nagyon lágy lánykülsővel sem. A hangom mélyült, szőrösödöm. A belső világom drasztikusan nem változott. Az tény, hogy nem bőgöm el magam olyan könnyedén, jobban érdekel pár súlyzó emelgetése, mint mondjuk egy laza séta. Ez fordítva volt igaz. Ha megkapnám végre a papírokat, azonnal mennék kicserélni minden okmányomat, és már le is vetetném a melleimet. Ez lesz a következő lépésem.

Jelenleg nem akarom, hogy női okmánnyal teljesen férfiként nézzek ki. Igaz, küldenek ki a női vécéből a férfiba és fordítva is. Ruhaboltban férfi osztályról nőibe és fordítva. Jelenleg inkább nem tudják eldönteni, hova is soroljanak. Kellemetlen tud lenni. Magyarázkodni nem mindenkinek szükséges, mégis zavaró. Nekem is, és biztos a másik félnek is.

Munkahelyen tényleg nem bánt senki. Van aki tudja, van aki nem. Elkönyveltek furának, hülyeségeket nem kérdeznek. Két éve nincs kapcsolatom. Ez talán nem ennek tudható be, sokkal inkább annak, hogy nagyon nehezen egyeztettem össze a hitemet ezzel az egésszel. 30 évesen egy teljesen roncs ember képét adtam. Többszöri öngyilkossági kísérlet és alkoholizmus után találtam egy cikket véletlenül az interneten, ami arról szólt, hogy valahol a világban van egy transznemű pásztor. Ekkortájt újra elkezdtem imádkozni, újra hinni Istenben. Visszakaptam a reményt. Lehetek az, aki vagyok. Még lelkész is lehetek. Az emberek nehezen értik meg, hogy lehetek transznemű és keresztény egyszerre. Amikor arról beszélek, hogy 2 éve a szexuális vágyaimnak nemet mondok, mert nem akarok senkit se bántani, nem értik miért. Ismerkedni ismerkedek, de sokszor belefutottam már olyanba, hogy leszbikus lány írt, és amint megtudta, hogy én szeretnék teljes nemátalakító műtétet is, szépen elköszönt.

Nekem már most jobb. Önértékelés, magabiztosság, biztonságérzet, hangulat… kiegyensúlyozottabb vagyok. Sokkal vidámabb nem lettem, de ez talán a művész részem miatt is ilyen. Jobban szeretem a nagyon mély dolgokat, mint csak a felszínen lenni. Nem hiszem, hogy valaki is megbánja az átalakulást, a kivétel persze itt is erősíti a szabályt. Az biztos, hogy aki eldönti, hogy nemet vált, nem két nap alatt fogja eldönteni, és nem is csak ő dönti el.  A környezetét mindenki maga tudja felkészíteni erre. De hallottam már olyat is, aki külföldön élte tovább az életét vagy itt Magyarországon változtatott lakóhelyet.

A nemi identitás és a szexuális orientáció egymástól független dolgok, ezért bizony lehet, hogy van, aki férfiként tekint magára és férfiakhoz vonzódik, vagy mindkét nemhez, vagy azokhoz, akik nemtelenként tekintenek magukra. Úgy látom, elég széles a skála. Én szeretnék előbb vagy utóbb teljes testben férfiként működni, de nem tartom valószínűnek, hogy Isten még arra is áldását adná, hogy feleségem és gyerekeim lehessenek. Egy férfi és egy női minta szerintem kell a gyereknek. Mégis ott vannak például az egyedülálló anyukák, akik szintén jól végzik dolgukat, így akár adhatunk gyereket egy transz férfinak is, akiről esetleg csak a családja és szűkebb környezete tudja. A szülők felelőssége, hogy milyen szinten és mikortól mondják el vagy sem… egyáltalán kell-e? A transz férfiak többségéről nem mondja meg senki, hogy nők voltak. És a fordítottja is igaz, bár könnyebben észrevehető. Emberfüggő.

A nyílt vállalása, felvállalása számomra cirkusz, rosszul vagyok tőle. Ellentétes érzéseket vált ki, megosztja a tömeget. Ettől eltekintve hasznos, ha ismertebb, népszerűbb emberek vállalják, mert rámutatnak arra, hogy van ilyen, nem kell elbújni. Bizonyára vannak olyan emberek, akik nem tudják feldolgozni, sokként éri őket, nem tudják új néven szólítani az illetőt. Magyarországon jó pár transz férfi él, aki régebben gyereket szült, és csak jóval később vállalta fel, hogy nem érzi jól magát nőként. Esetleg csak meg akart felelni a társadalomnak, az elvárásoknak. Számukra mindenképpen sokkal nehezebb a hétköznapokat új emberként megélni.

Viszont ez nem egyik napról a másikra történik. Hosszú folyamat. Aki például naponta látja az embert, lehet, észre sem veszi, hogy mi történik. Én azt tartom jónak, ha valaki fokozatosan használja a tesztoszteronszint-növelő tesztogélt, így a környezete is egy lassú változáson esik át. Nálam például vannak, akik Metnek hívnak már, és vannak, akik még a születési nevemen szólítanak. Utóbbiaknak sehogy nem akaródzik a váltás. Megszokták. Nem fogom erőltetni, hiszen van, aki 29 éve így hív. Nem kényszeríthetem.

A külső változásoknál is a fokozatosságot tartom jónak. Vannak fiatalabb transz ismerőseim, akik naponta borotválkoznak, csak azért, hogy minél hamarabb fiúnak látszódjanak. Én egy év után is csak hetente teszem meg. Nem attól férfi a férfi, hogy szőrős. Elsődlegesen nem ettől.

Ma már sokkal erőteljesebb gondolataim vannak és szilárdabb a hozzáállásom a munkámhoz, a hobbimhoz, többször keresem a férfiakkal való beszélgetést, többször akaszt ki nagyon gyorsan egy-egy nő néha idétlen felajánlkozása. Utóbbiról jut eszembe; rémisztő, ahogy és amit megenged magának néhány nő. Eddig ez nem tűnt fel.