„Csak az számít, hogy valami előtt hasra essek, eltátsam a számat, és azt mondjam, ejha!”

Harminc évvel ezelőtt a középiskolai felvételinkre tartottunk, amikor mindketten rossz állomáson szálltunk le a vonatról. Ekkor kezdődött a barátságunk. Később éltünk együtt kollégiumban, albérletben, családjaink is összefonódtak… hosszú történet ez, amiből most csak egyetlen dolgot ragadok ki, Kerepesi Mónika kreativitását, ami mindent szüntelenül átjárt a környezetében. 

 

AZ ISKOLA

„A művészeti okulás akkori – szinte egyetlen – bejáratott útvonala a gimnázium, utána képzőművészeti fősuli volt, ahonnan hírhedten szórták ki a jelentkezőket. Mert középiskolai szinten nihil volt ezen a téren. Akadt egy-két iparművészeti szakközép valahol az óperenciás tengeren túlon, és csókolom. Nem volt egyértelmű az irány. Sajnos túlságosan belesimultam a honi oktatási rendszer – ma is élő – törekvésébe, amely szerint individuumok helyett valamiféle polihisztorokat igyekeznek nevelni. Mindig jóátlagú tanuló voltam, döntésképtelenné formálódva a tekintetben, hogy miben is lehetek átlagon felüli. Az ‘adjunk szakmát a gyerek kezébe’ szellemében anyám végül úgy csukta be a továbbtanulási tájékoztatót, hogy ‘irodistákra mindig szükség lesz, amíg világ a világ.’ És ez bizony eddig bejött!… még jó, hogy nem mentem bányásznak! Mentem viszont hetven kilométerrel odébb iskolába, amit nagyon szerettem… és hidd el, minden, ami ezzel a helyzettel együtt járt – önállóság, kollégium, albérlet, rengeteg utazás, kaland – olyan sok élményt, hatást, energialöketet rejtett magában, amit a ‘kétpercnyire gimnáziumtól’ sose kaptam volna meg.”

 

A CSALÁD

„Az én családom ilyen. Ilyen kézügyes. A szüleim gyermeki örömmel vetették bele magukat az alkotásba, amikor farsangra jelmezeket, karácsony előtt díszeket, húsvétra hímes tojást készítettek. És ezek csak az alapok, mert folyton ügyködtünk valamin. Apám például furnérlemezből puzzle-öket – gondosan megrajzolta, kifűrészelte… Pazar cuccok voltak ám! A bátyám kiválóan rajzolt. Én csak beleillettem ebbe a képbe, ez így volt kerek, így volt természetes. Soha eszünkbe sem jutott, hogy mások nem így élnek, és nem ismertük a kreativitás szót se. Lehet, hogy a szüleim nem ösztönöztek, nem támogattak az ilyen irányú fejlődésben tanulás szempontjából (pont a fentiek miatt), ugyanakkor mindent megengedtek ezen a téren. Festettünk, pacsmagoltunk, fúrtunk-faragtunk, úszhatott a konyha a cukorszirupban papírmasé-gyártás ürügyén, feje tetejére állíthattuk a dolgokat, mert szabad volt.”

 

A MŰVÉSZEK

„Nem érdekelnek a címkék és titulusok. A fejemben egészen képlékenyen gomolyognak ezek a fogalmak, amikor arra gondolok, hogy kvázi minden profizmust megelőz egy amatőrizmus, és hogy a végeredmény szempontjában teljesen mindegy az alkotási folyamat milyensége. Így a profizmus is lehet unalmas, fáradt, kiégett, az amatőrség pedig nyers, életerős, húsba markoló, egyszóval bitangjó. Hatásfüggő vagyok. Csak az számít, hogy valami előtt hasra essek, eltátsam a számat, és azt mondjam, ejha!

A művészekről kérdeztél általában, és most zavarban is vagyok, mert nem tudom, mi van velük. Sokfélék és sokan vannak. Az tuti, hogy nem pontosan az, mint régen. Az internet háttérbe szorítja a hagyományos megjelenési formákat, kevesebbszer veszünk a kezünkbe könyvet, magazinokat, bandukolunk el moziba, kiállításokra. Megnyilvánulás szempontjából demokratikusabb, mert bárki talál magának közönséget, kap azonnali visszajelzést. Mégis visszás az egész. Mint egy terülj-terülj asztalkám, teli finomságokkal (és persze ehetetlen cuccokkal is), ahol nem fogsz egy csokitortán nyammogni órákig, elemezve az ízeit, kiélvezve minden morzsáját… még le sem nyeled, már azonnal egy másik csábító különlegesség után nyúlsz. Túl sok az impulzus. Jó, hogy bármit megkapsz, ugyanakkor könnyen elsiklasz a remekbe szabott csokitorták mellett is. Jó, hogy bármit láthatsz, de ez épp a kézzelfogható élmények nagyszerűségét kezdi ki. Nincs jogosultsága a műtárgyaknak, és nincs helye a tehetség bálványozásának… mert rohanni kell tovább… mert az asztal folyamatosan csak terül-terül.”

 

A SIKER

„Én úgy látom, egyre inkább az ismertség számít. Kialakulóban egy olyan popkultúra, amelyben az önreklámozás szerves része a produkciónak. Szóval ha nem vagy menő marketing szakember, minek is alkotsz? Van olyan képzőművész ismerősöm, aki remek dolgokat csinál, de nem futtatja magát. Aztán olyan is, aki nem remekel annyira, sőt! Mégis lelkes rajongótábor liheg a nyomában. Furcsa dolog ez. Ilyen a világ, és egyre ilyenebb lesz. De azért viszolyogtató érzés, mintha azt mondanám neked, hogy Van Goghból nem lett senki, mert nem volt wifije.

Gyerekkoromtól sokat rajzoltam, festettem. Később verseket írtam, szobrászkodtam. Csak úgy, céltalanul, mert ezekhez volt kedvem. Persze volt, hogy elgondolkodtam, valamelyik hobbimat kitüntetett módon kellene kezelnem, de egyszerűen nem ment a választás, mert alkatilag alkalmatlan vagyok rá, hogy lehorgonyozzak egyvalaminél… szinte reszketve vártam mindig, hogy legközelebb egészen mást csináljak, mint valami rossz vetésforgó. Irigykedtem azokra, akik dönteni tudnak valami mellett, miközben azon sopánkodtam, hogy én szétforgácsolom magam teljesen. Hogy én vagyok az, aki mindent csinálni akar, és végül nem csinál semmit se.”

 

AZ ÚJRAKEZDÉS

„Aztán az élet is úgy hozta, hogy amikor ezt a művészeti vonalat éreztem erősnek, nem tanulhattam tovább. Dolgozni kezdtem az igazságügyben, majd a diplomát is jogon szereztem. Tanultam, gyereket szültem. Közben az alkotás iránti vágy is csak halványan pislákolt bennem, valahol nagyon mélyen. Egy családi krach kellett hozzá, hogy újra felszínre kerüljön. Egy egzisztenciális sokk, amikor egyedül maradtam egy kisgyerekkel, lefagyva, esetlenül, azon mélázva, mégis hogy a fenébe kell így élni? És ez az a helyzet, amikor az ember újra tükörbe néz, rácsodálkozva arra, mi mindenre képes egyedül, egyre mélyebben kutakodva saját magában, felkavarva ezzel mindent, ami előzőleg leülepedett.

Régóta sokat fényképeztem. Mindent, mint bárki más. Aztán ebben is kezdett kiütközni valami plusz, valamiféle közléskényszer. Egy maszkomat fotóztam éppen, amikor beugrott, hogy szimplán fotózva annyira semmitmondó, így hát beálltam a gép elé, kezemben a maszkkal, a fejemet utólag kivettem a képből. Ezt tekintem az első ilyen fotómnak. Ekkor kezdett körvonalazódni, hogy igenis van értelme annak, hogy ennyi mindent csinálok… festek, rajzolok, verselek, maszkokat készítek, mert tudom a dolgaimat összegezni a fotókban.”

 

A FIÚ

„Hogy megy a fiammal fotózás? Egy ideje viharosan. Az a sanda gyanúm, hogy a nyolcévesek nem igazán szeretnek fotózkodni. Győzködöm, kérlelem, a végén már könyörgök neki, hogy csak egy icipici képecskét szeretnék. Néha kegyesen kötélnek és gép elé áll, vagy csücsül, közben sorolja a követeléseit és feltételeit. Mondjuk egy jégkrémért cserébe kattinthatok hármat. Kettőbe belebandzsít, egybe belevicsorog, és elszalad, magamra hagyva az óbégatásommal. Aztán a legváratlanabb pillanatban elém áll azzal, hogy ‘na, anya, most csinálhatsz rólam képet’.

Mindig feltölt, ha gyerekeket fotózhatok. Gyönyörűek, természetesek, gátlástalanok. Rohangálnak, grimaszolnak, tótágast állnak, teli torokból hahotáznak, pityeregnek… olyan szenvedéllyel élik az életet, ami a felnőttek számára maga a csoda.”

 

A MODELL

„Eléggé behatárolt az idő, amikor fotózni tudok. Ráadásul úgy élvezem igazán, ha ad-hoc jelleggel történik. Eszembe jut valami, és lehetőleg azonnal megcsinálom. Ha sokáig áll egy kép a fejemben, erjedésnek indul, ecetszagú lesz, a vele eltöltött munka unalmas, a végeredmény láttán talán ásítok egyet. Viszont ha beugrik egy kép kiforratlanul, és agyalás nélkül hozzálátok, az eredmény annyira friss és új, hogy az még tovább inspirál. Ha nem magamat fotóznám, nem működhetne így. Én minden pillanatban kéznél vagyok magamnak, tudom, mit akarok a képen. A hátrány, hogy nem tudom pontosan, mit fogok viszontlátni. Sokat kell bajlódnom a beállásokkal, exponálással. De ez most eléggé megkövesedett. Úgy érzem, ha modellel kellene dolgoznom, már nem tudnám teljesen magaménak érezni a fotót.

Mindig is utáltam szerepelni, kislisszantam a képből, ha fotóztak. Képzelheted, milyen nehéz volt eleinte. Bámulni a fizimiskámat, aztán még közzé is tenni. De ezt akartam. Egyre gátlástalanabbul. Mert ez olyasmi, amiről már beszéltem, egyfajta tükörbe nézés. Ególenyomat-készítés. A gátlástalanságot úgy értem, meg kellett tanulnom eszközként tekinteni magamra. Csakis a közlésre koncentrálni, és háttérbe szorítani azt a kellemetlen érzést, miszerint ‘nini, az ott a képen én vagyok’. Mert ha valaki antitálentum a magamutogatás terén, az bizony én vagyok.”

 

A KEDVENC FOTÓ

„Már egy éve elkészült, és még mindig nem adtam neki címet. A három szivárványos kezű. Sokféle érzés kavarog bennem ezzel a képpel kapcsolatban, amiket nem akartam beszorítani, ketrecbe zárni egy címmel. A mozdulat, miként eltakarom a szemem, hónapokkal előtte megvolt. Már belefájdult a vállam, ahogy a kezemet kitekerve ácsingóztam a tükör előtt. Azt azonnal tudtam, mit akarok vele. Eltakart szemekkel látni. De egyszerűen nem ugrott be semmi plusz, amiből életre kelt volna. Épp nyaralni készültünk, bőröndök fölött bukdácsoltunk, amikor egy dalt hallgattam háborúban elesett katonákról, és akkor láttam meg magam előtt a színes kezeket. Szivárványon át látni és körülölelni magunkat egy önvédelmi mechanizmus, hogy ne kelljen szembesülnünk háborúval, halállal vagy más szörnyűséggel, ami a világban történik. Kicsavart mozdulat, tökéletlen pajzs… látás. Ez a végeredmény. Vagy mégsem. Gyors fotó, ahogy szeretem. Pacsmagolással, mosakodással, nagy érzésekkel. Aztán csak lestem a fotóra áhítattal, mert soha előtte nem láttam. Nem volt időm elképzelni. Festékesen mentem akkor nyaralni.”

 

A VERS

„A vers szerelem. Nem ám úgy minden versre vonatkozóan, és sok versre vonatkozóan sem. Mint ahogy az ember sem szerelmes mindenkibe. Van pár költő, akit őszintén csodálok, a többi közömbös. Van a szavaknak bizonyos egymásutánisága, játékossága, ami elvarázsol. Ami százszor egymás után végigolvasva, százszor egymás után lelassítja és megdermeszti bennem a pillanatot. Nehéz ezt elmondani. A versírás középiskolában kezdődött. Hangulatokat szeretek kiírni magamból, nyomasztó vagy éppen furcsa érzéseket. Grabancon ragadni és szavakba önteni valamit, ami másképp megfogalmazhatatlan.”

NÉZD MEG MÓNIKA TÖBBI FOTÓJÁT ITT!