Őslakosok titkai után kutat egy magyar lány az őserdőben – Az egykori talajkészítési technika lassítaná a bolygó felmelegedését

Amikor megismertem Gonda Reginát, épp az El Caminot járta, így egyáltalán nem lepett meg, hogy legközelebb az Amazonas-medencéből jelentkezett. Kedvelem, mert szeret örülni annak, ami van, és nem kesereg azon, ami nincs. A külföldön tanulást mindenkinek javasolja, mert pozitív módon változtatja meg az életszemléletet, az őserdőről pedig azt mondja, hogy nem olyan veszélyes hely, mint ahogy az a tévéből látszik. Szerinte biztonságosabb, mint a nagyvárosok, de ezt ő is csak akkor értette meg, amikor ott volt a közepén. Kutatásairól és a terepmunkáról így számolt be:

2014 októberében kezdtem a doktori kutatásomat az Exeteri Egyetemen, Angliában, miután Gödöllőn elvégeztem a környezetgazdálkodási agrármérnök alapszakot, és Kielben, Németországban a környezetmenedzsment mester szakot. Már a Gödöllői Egyetem óta érdekelt a mezőgazdálkodás környezetre gyakorolt hatása, és ezt az érdeklődésemet még inkább megerősítette több tantárgy a Kieli Egyetemen is, amely az ember és környezete hosszú távú kölcsönhatásáról, az ember környezetátalakító szerepéről szólt. Kielben teljesen véletlenül bekerültem egy jordániai régészeti projektbe is, így a diplomázás után egyértelmű volt, hogy kutatással szeretnék foglalkozni hasonló témakörben.

Emellett bár nagyon élveztem 2,5 évig Németországban élni, biztos voltam abban, hogy Angliában szeretném a doktorimat megcsinálni. Végül, ha jól emlékszem, az ötödik interjúm járt sikerrel és felvettek doktori hallgatónak a PAST – Pre-Columbian Amazon-Scale Transformations projektbe, amit az Európai Unió Kutatási Tanácsa (ERC) finanszíroz.

A PAST projekt célja, hogy tanulmányozza, hogyan éltek az Amazonas-medencében az őslakosok a Kolumbusz előtti időkben, mennyire változtatták meg a környezetüket, elsősorban az erdőket az életmódjukkal. Az is egy fontos kérdés, hogy Amerika felfedezése után hogyan változott az életük és a környezetük. A projekt tehát az ember-környezet interakciókra, az ember tájátalakító szerepére fókuszál az elmúlt kb. 3000 évben.

Nagyon sokáig az volt a tudományos nézet és a közvélekedés is, hogy az Amazonas-medence őserdeje az egyik utolsó érintetlen terület a Földön, és hogy az ott élő őslakosok csak gyűjtögettek meg vadászgattak mindenféle nagyobb környezeti hatás nélkül. Sok nemzetközi természetvédelmi kampány alapja is ez a nézet. Azonban az utóbbi 20-30 évben egyre több régészeti projekt zajlik ezen a területen, így ma már nagyobb tudásunk van arról, hogyan éltek itt az őslakosok. Az egyik legnagyobb meglepetés, hogy az emberek mennyire mélyen beleavatkoztak az ottani ökoszisztémák működésébe. Vannak kutatók, akik egyenesen azt állítják, hogy már nincs is olyan pontja az őserdőnek, ahol ember még nem járt. Ha viszont az erdő jelenlegi növény és állatvilága emberi hatásra (is) alakult ilyenné, csak úgy óvhatjuk meg a jövőben, ha megismerjük a kialakulás körülményeit.

Azért is különleges ez a kutatás, mert egy új, interdiszciplináris (több tudományt, szakterületet érintő) megközelítést alkalmaz. Egyszerre használ régészeti, paleoökológiai, talajtani, archeobotanikai, botanikai és távérzékelési módszereket, hogy mind lokálisan, mind egész tájakat egybefogóan vizsgálhassa az Amazonas-medencét. A projektünk földrajzilag szinte egész Amazóniát átfogja, Brazília területén három kutatási helyszínünk van, de az őserdő bolíviai részén is kutatunk. Ilyen átfogóan, ennyi különböző tudományos megközelítéssel, ilyen nagy földrajzi területen még egyetlen kutatási projekt sem vizsgálta az Amazonas-medence őserdejét. A projektünk eredményei reményeink szerint hozzájárulnak majd új környezet- és természetvédelmi, valamint fenntartható fejlődési irányelvek kidolgozásához.

A PAST emellett azért is izgalmas és inspiráló, mert egy igazi nemzetközi projekt. A szűk magban dolgozik a projekt vezetője, José Iriarte professzor, aki uruguayi, mellette van 3 kutató és én PhD hallgatóként. A pakisztáni kutatónknak a távérzékelés a szakterülete, ő felelős a drónunkkal kapcsolatos feladatokért. Van egy amerikai palaeoökológus a csapatban, aki a természeti környezet állapotát kutatja, és egy angol kutató, aki klasszikus régész. Én leginkább archaeobotanikával foglalkozom. Emellett több latin-amerikai és európai kutató/partner szervezet vesz részt a munkában, például svéd régészek, valamint a Brazil Állami Űrkutatási Intézet (INPE) és a Brazil Állami Amazonas Kutatóintézet (INPA).

Az én helyzetem kicsit egyedülálló, ugyanis a csapat többi tagja általában együtt végez terepmunkát (minden nyáron más területen kutatva), én viszont megkaptam egy teljes kutatási területet, ahol egyedül végzem a munkámat. Ez egy Brazíliában, Amazónia állam közepén elhelyezkedő hatalmas síkság a Madeira és Purus folyók között, északon Manaus, délen pedig Humaitá városokkal behatárolva. A Purus és Madeira folyókról neveztem el a PhD projektemet PuMa projektnek.

Talajtani és archaeobotanika módszereket alkalmazok a kutatásom során. Talajszelvényekből veszek talajmintákat, amelyeknek a fizikai és kémiai tulajdonságait elemzem, valamint a talajokban lévő növénymaradványokat (elsősorban fitolitokat) vizsgálom. A fitolitok mikroszkopikus méretű opál szemcsék, sok növényben fejlődnek, és sokszor az alakjuk és méretük alapján beazonosítható, hogy melyik növényből származnak. Később, amikor a növények elkorhadnak, a fitolitok a talajra kerülnek, majd az idő folyamán az újabb talajrétegek eltemetik a korábbi felszínt és ezzel együtt a fitolitokat is. Így összevetve a talajok tulajdonságaival, következtetni lehet arra, hogy a múltban milyen módon éltek egy adott területen az emberek. Vajon felégették-e az erdőt vagy szelektíven vágtak ki fákat, elősegítették-e hasznos fafajták (pl. pálmák, gyümölcs- és diófák) elterjedését, végeztek-e mezőgazdálkodást, ha igen, milyen módszereket használtak, milyen növényeket termesztettek, stb.

Ezeket dolgokat szerintem nemcsak azért érdemes kutatni, hogy megtudjuk, hogyan és miért alakult az esőerdő olyanná, amilyennek most látjuk, hanem azért is, mert ez az ősi erdőgazdálkodási, növénytermesztési tudás ma is segítségünkre lehet mezőgazdálkodási, élelmezési vagy akár a klímaváltozás okozta problémák megoldásában.

A terepmunkám célja volt talajmintákat gyűjteni, hogy azokból később a laborban mikroszkopikus méretű növénymaradványokat (fitolitokat) nyerjek ki, amellyel rekonstruálom a korabeli növényzetet és változásait (emberi hatásokat a természetes növényzetre) az elmúlt kb. 1000 évben. Két fő területe volt a talajminták gyűjtésének: az INPA kutatóintézet erdei kutatási egységeiben, valamint egy általam először feltérképezett és dokumentált régészeti lelőhelyen.

A terepmunkára 2015 július közepén indultam el. Nem mondom, hogy nem aggódtam előtte, mert egyedül mentem a csapatból, alig beszéltem portugálul, először jártam Brazíliában. Amikor odaértem, egy hetem volt rá, hogy megszervezzem a terepmunkát: embereket felvenni, autót bérelni, felszerelést és élelmiszert vásárolni, stb. Először úgy tűnt, hogy csak egy segítségem lesz, a projektünk brazil botanikusa, aki bár nagyon kedves ember, nem túl határozott és tettre kész, valamit kb. 10 szóból áll az angol szókincse.

Emellett ő és a családja is nagyon jó társaság volt, rengeteget nevettünk együtt. Végül minden meglett, július 17-én hajnalban elbúcsúztunk Lóritól, átkompoztunk a folyón, ahol a Rio Negro és Rio Solimões összefolyik, majd elindultunk a BR-319-es autóúton délre, Humaitá felé.

Segítőim a brazil botanikuson kívül (aki a botanikai felmérésen túl az én személyes „testőröm” is), volt egy sofőrünk és szakácsunk egyben, aki már többször dolgozott expedíciókban az őserdőben, így elég jól ismerte az erdőt (Irmão), valamint Veka és Diego, akik egy út menti kisebb városban éltek. Közülük Veka tudta, melyik növény ehető, hol találunk vizet, tudott vadászni, stb. Szóval így, öten indultunk neki az útnak. Elég gyorsan belerázódtunk egyébként a dologba. Irmão vezetett, legtöbbször ő főzött, és segített Izaiasnak a botanikai felmérésben, Veka és Diego pedig nekem segítettek. Az ő feladatuk volt a talajszelvények ásása, ahonnan a talajmintáimat vettem. Az úton általában az INPA táborhelyein aludtunk, ami időnként csak összetákolt faszerkezet volt, amire mi feszítettünk ki ponyvát. Volt olyan is, amikor egész szépen kiépített táborhelyet találtunk, de olyan is, ahol az illegális fakivágás a táborhelyet is lerombolta, így a fiúk maguk álltak neki táborhelyet építeni. Élelmiszerből, amit tudtunk, megvettünk Manausban, pl. rizst, farofat (manióka dara), konzerveket, szárított húst, zacskós leveseket. Útközben szedtünk gyümölcsöt, ahol találtunk, valamint más ehető növényeket is.

A terepmunka közepén egy hajón töltöttünk 12 napot az Igapó-Açú folyón. Itt régészeti lelőhelyeket kerestünk, a helyi embereket kérdezgettünk, tudnak-e ilyen helyekről. Kaptunk pár tippet, és természetesen a növényzetből is megállapítható, hogy teljesen természetes erdő-e, vagy már emberek által megbolygatott. Végül pár nap hajózás után találtunk is egy ilyen régészeti lelőhelyet, amit én térképeztem fel és írtam le először, és persze itt is vettem talajmintákat. Ez egy kicsi táborhelynek tűnik, ahová hosszabb időn keresztül vissza-visszatértek az emberek, növényeket termesztettek, amit leginkább a maihoz hasonló konyhakertként tudok elképzelni, kiegészítésként a vadászat, halászat, gyűjtögetés mellé. Bár ezt még bizonyítanom is kell, ezen dolgozom éppen a laborban.

A hajó egyébként egy klasszikus amazóniai lakóhajó volt, csodaszép és elég nagy 7 ember számára: a mi öt fős csapatunk, a hajós kapitány és a felesége. Volt aprócska konyhánk, zuhanyzónk, és a fedélzeten aludtunk függőágyakban. Ezt a szakaszát a terepmunkának nagyon élveztem. Gyönyörű volt hajózni ezen a folyón, aminek a mérete valahol a Tisza és a Duna közé tehető. Gyönyörű volt az erdő körülöttünk, naplementekor hallottuk a bőgőmajmokat, színes arapapagájok repültek el fölöttünk, rózsaszín folyami delfinekkel játszottam, láttunk aligátorokat és egy anakondát is átúszni a folyón. Itt általában a helyi emberektől vettünk halat és egyéb elejtett állatokat, például pettyes pákát, ami egy nagyméretű rágcsáló, malacra emlékeztető hússal. Nekem a frissen kifogott és kisütött hal volt a kedvencem, az amazóniai halak a legfinomabbak, egyszerűen nem lehet megunni őket.

A terepmuka végére nagyon elfáradtam fizikailag is és idegileg is. A folyamatos meleg és magas páratartalom, hogy 1 hónapig össze vagy zárva 4 másik emberrel… nem egyszerű elviselni. De a legfárasztóbb talán az volt, hogy egy olyan nyelven kellett gondolkodnom és beszélnem, amit alig ismertem. Persze emiatt rengeteget fejlődött a portugál nyelvtudásom, amit most már nem is akarok elfelejteni, jól jöhet bármikor.

NÉZD MEG ITT A TÖBBI FOTÓT!