„Itt muszáj angolul beszélned, ha haladni akarsz, ha kell a fizetésed”
Erdélyi Tamás 35 éves webfejlesztő, aki néhány hónapja költözött Angliába, hogy új életet kezdjen és a magyarországinál lényegesen több pénzért dolgozzon a szakmájában. Vele beszélgettünk a kezdeti nehézségekről, és arról, hogy érdemes-e még elindulni.
Amióta megugrottam a komfortzónámat, néha el-eljátszom a gondolattal, milyen is lehetne egy szakmámtól gyökeresen eltérő vállalkozásban kipróbálni magam, pl. nyitni egy büfékocsit vagy street food truckot, mert amúgy nagyon szeretek (és a tesztelőim szerint állítólag tudok is) főzni. Szabadidőmben megszállott filmrajongó vagyok, de annyira, hogy tizenegy évesen, amíg mások sportoltak vagy a csajok után futkostak, én saját videotékát is üzemeltettem másolt kazettákkal, nyomtattam katalógusokat, címkéket, tagsági igazolványokat, és volt legalább egy visszatérő vásárlóm is.
Próbálkoztam cikkírással is, aztán 2001-ben létrehoztam a Moziplussz weboldalt, ahol többed magammal kicsivel több mint 13 éven át éltük ki a filmek iránti szeretetünket. Manapság már csak Twitteren és a 88 mérföld óránként nevű, főleg filmekkel foglalkozó podcast egyik társműsorvezetőjeként kritizálom Hollywoodot (és a szinkronos filmeket), de nagyon szeretnék végre újra foglalkozni a zenéléssel is, mert a kódolás mellett abban tudok még leginkább kiteljesedni.
Mikor és miért döntöttél úgy, hogy megpróbálod külföldön?
14 évesen egy iskolai kirándulás keretében, a szüleimnek hála, lehetőségem volt eljutni Londonba, ez volt talán az első lépés. Már nagyjából el is felejtettem ezt a korszakot, de édesanyám szerint gyerekkoromban nagy Anglia-mániában szenvedtem. (A teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy huszonéves koromtól Trump megválasztásáig Amerikában akartam élni, és bár egyelőre még nem tettem le végleg róla, most kétségkívül hátrább került az úticél rangsorban.) Egyébként – ez most egy kis filozófiai kitérő lesz – világpolgárnak tartom magamat, az emberiség tagjának, ezért sosem éreztem, hogy engem holmiféle országhatárok meggátolhatnak abban, hogy hol éljek a Földön, ezért nem is értem a különféle területi viták létjogosultságát. Tudom, hogy ez így most nagyon star trekesen hangzik, és nem véletlenül, mert hát ezeken az utópisztikus sci-fi történeteken nőttem fel, amikben nem számít, hol élsz, milyen nemű vagy, melyik rasszhoz tartozol vagy mennyi pénzed van: egyenrangúnak születtél és a tetteid határoznak meg.
Visszatérve Angliára: három évvel ezelőtt a barátaim révén a páromnak és nekem lehetőségünk volt közösen ellátogatni az országba, egészen pontosan a dél-nyugati régióba, Gloucesterbe, ahonnan úgy mentem haza, hogy ott akarok élni. Két éve újra kirepültünk, de ezúttal az éves nyaralás mellett már nem titkoltan abból a célból, hogy felmérjük a terepet, és az első látogatás során megélt kultúrsokk után egy kicsit tisztább fejjel is lássuk, hogyan is mennek kint a dolgok. Én közben munkahelyet váltottam, átmentem az ingatlan.com-hoz fejleszteni, majd pár hónappal később megbeszéltük, hogy valójában egyikünk sem érzi jól magát otthon, elegünk van a magyar kormányból, az ország lelkiállapotából és a lehetőségeinkből, kezdjünk el pénzt félretenni és vágjunk bele.
Szóval lényegében már három évvel ezelőtt, ott, az első látogatás alkalmával eldőlt bennünk, hogy emigrálunk, de nagyon sokáig tartott a valóságban is tudatosítani magunkban egy ilyen hatalmas döntést. Szerintem a mai napig nem fogtuk fel teljesen, hogy hol vagyunk és mit csináltunk, én például még mindig úgy érzem, mintha nyaralnék, pedig most telt el 3 hónap, hogy felszálltam egy Bristolba tartó repülőgépre. Állítólag fél év múlva lassan kezd enyhülni ez az érzés, és akkor már jobban előtérbe kerülnek az otthonról hiányzó, jól megszokott dolgok, de a családomon és a barátaimon kívül jelenleg semmi sincs, ami itt ne lenne meg, sőt.
Mi volt a menete és mennyi ideig tartott a munkaszerzés?
Mielőtt kijöttem, rengeteget töprengtem, hogyan fogjak neki. Hónapokig ment az agyalás és az utánaolvasás, hogy milyen lehetőségek vannak kint egyáltalán webfejlesztőként, mert bár valamennyire rálátásom volt az amerikai piacra, az angolról például nem sokat tudtam. Elsősorban azt kellett felmérni, mennyibe kerül kint élni, erre a második látogatásunkkor kifejezetten koncentráltunk. Látni akartuk, mennyit költ az ember átlagban mindennapi dolgokra (pl. lakhatás, ruhák, tisztálkodó szerek, kaja, szórakozás) mindezt összevetve a gloucesteri álláshirdetésekben kínált fizetésekkel.
Azért kezdtünk itt, mert a barátaink is itt élnek, itt volt lehetőségünk úgy nekivágni az egésznek, hogy néhány hétig már biztosan van fedél a fejünk felett. Ezért természetesen örökké hálásak leszünk nekik, mert lényegesen megkönnyítették számunkra a költözést. Ugyanakkor mindkét féltől nagy teher is egy ilyen vállalás, ezért azt javaslom, alaposan gondolja át, aki a jövőben erre szánja el magát, mert a jó szándék mellett hatalmas erőpróba alá veti a kapcsolatokat.
Fél éven át figyeltem az álláspiacot is, csak hogy lássam, mennyire van igény délnyugat Angliában webfejlesztőre, és végül sokáig úgy tűnt, hogy egy magyar ügyfelemmel vágok neki az ismeretlennek, és szabadúszó webfejlesztőként, egyéni vállalkozóként (ún. sole traderként) dolgozom majd kint.
A magyar viszonyokhoz képest évek óta töretlen a munkakapcsolatunk, és ez a kötetlenebb életforma igazán kecsegtetőnek tűnt, főleg úgy, hogy vállalkozónak lenni itt még egyszerűbb. Nincs az, hogy hatvanmillió papírt kell kitöltened, utána számlákkal trükköznöd életed végéig, egyszerűen regisztrálod magad egy weboldalon, és utána csak fizeted magad után a járulékokat. Persze, azért muszáj megjegyeznem, hogy már Magyarországon sem annyira borzalmas a helyzet, ezen például a KATA is sokat segített, és a NAV hozzállása is rengeteteget változott az utóbbi években.
Bár voltak kétségeim, hogy egyetlen ügyfél el fog-e tartani, vagy egyáltalán hogy találok kint új ügyfeleket, hamar kiderült, hogy a szabadúszás egyelőre csak álom marad. Ugyan lépten-nyomon arra buzdítja az angol kormány az embereket, hogy vállalkozzanak, ezzel szemben credit checknél nagyon le tudja húzni a pontjaidat, és sem a bankok, sem a property agencyk nem szeretik őket, főleg ha még csak most kezded itt (újra) az életed. Márpedig mihamarabb saját bérelt házat szerettünk volna (ami kutyával vagy tizenötször nehezebb), úgyhogy másfél hét után feltöltöttem a frissen dizájnolt önéletrajzomat és cover letteremet különböző álláskereső portálokra (pl. LinkedIn, Reed, JobSite).
El is követtem néhány újonc hibát, ilyenkor jól jön, ha az ember ismer magyar recruitert, aki azért hamar helyre tudja rakni a lelkét. Eleve az volt a legfőbb bajom, hogy rettentően féltem felvenni a telefont (protip: mindenképpen legyen angol számod). Oké, hogy tizenéves korom óta tanulok angolul, nem vagyok egy esetlen hülyegyerek, de ez itt most más. Ez most éles helyzet. Az életem múlik rajta! És bumm, ott és akkor értettem meg, hogy ennyi, már nincs visszaút, ezt a játékot már végig kell játszani. Úgyhogy felvettem az első hívást. Majd visszahívtam a többit. Beszéltem, hibáztam, baromságokat mondtam, olyanokat, hogy még beszélni se merek róluk, de végül csak leszerveztek nekem három interjút. Az első SKYPE-os volt, egy skót céggel, néha egy mukkot sem értettem belőle (és akkor még nem is beszéltem walesi emberrel, na, hát arról utólag kiderült, hogy még keményebb küldetés!).
A próbafeladatomnál sajnos kicsúsztam az időből, mert egy másik interjúra is készülnöm kellett és mégis bevállaltam. Megköszönték a lehetőséget, de nem engem választottak. Egy napig rágódtam rajta, aztán továbbléptem. A második és a harmadik interjú már lényegesen könnyebben ment, minél többet beszéltem, annál jobban el tudtam adni magamat.
Hol dolgozol most és hogy teltek az első napok?
Jelenleg egy 12 fős cégnél, a The Lines Groupnál töltöm a háromhónapos próbaidőmet, mint az egyetlen főállású webfejlesztőjük. Profilját tekintve nagyjából egy reklámügynökségnek felel meg, de ami sokkal menőbb, hogy 1977 óta léteznek – igaz, akkor még nem ezen a néven kezdték. Az első nap sokkoló élmény volt, fogalmam sem volt róla, mit is kell csinálnom, nagyon zavarban voltam. Mondjuk ez nem feltétlen csak az angol munkahelyeken szerzett nulla tapasztalatomnak volt köszönhető, sokkal inkább annak a kaotikus állapotnak, amibe belecsöppentem. De hát ugye pont azért is vettek fel, hogy kicsit rendbe szedjem a dolgokat és mellette vigyem tovább a mindennapi feladatokat, úgyhogy kihívásnak éltem meg. Második nap már meg is volt az első sikerélményem.
Amikor új helyen kezdesz az első egy-két hét a környezeted és a projektek megismerésével telik el, amit határozottan megnehezít, ha körülötted senki nem beszéli az anyanyelvedet. Az interjúk során többször is megerősítettek benne, hogy teljesen megfelelő az angolom, de így két hónap után is minden nap egy intenzív nyelvlecke. Ráadásul a legviccesebb az egészben, hogy még ők fizetnek érte nekem. Egyelőre nincs az a bekattanás, mint a kedvenc idevonatkozó filmes jelenetemben Antonio Banderasnak a 13. harcosban, amikor ülnek a tábortűznél és folyékonyan megtanul vikingül, de már kifejezetten ritkán van olyan alkalom, hogy nem merek megszólalni angolul. Itt egyszerűen muszáj, ha haladni akarsz vagy kell a fizetésed, rá vagy kényszerítve. Amúgy imádom a kollegáim small talkjait hallgatni munka közben, legyen szó általános dolgokról vagy az előző esti Peaky Blinders epizódról, vagy a főnökömet a tárgyalóban, amikor egy ügyféllel vitatkozik. Igazi angol módra, diplomatikusan küldik el a másikat melegebb éghajlatra – komolyan mondom, egyszerre megmosolyogtató és lenyűgöző élmény!
Mikor írtad, hogy már első körben kutyával akartok elindulni, eléggé aggódtam. Nemcsak a kiköltöztetése miatt, hanem hogy találtok-e olyan albérletet, ahová beengedik. Ez a része zökkenőmentesen ment?
Az angolok nagyon kutyabarátok, elég nagy részük tart kutyát otthon, mégis kicsit paradox a helyzet, mivel az albérlet hirdetések 90%-a tartalmazza a „No pets” kitételt. Emellett még a „No DSS, no house in benefits, no children” megjegyzések divatosak, amelyek azt jelentik, hogy sem szociális támogatással élőket, sem kisgyerekeket nem látnak szívesen, de azért tegyük hozzá, az itteni bérlés és kiadás feltételei sokkal szigorúbbak, nem lehet egyik napról a másikra kitenni a nemfizető bérlőket, mint ahogy akkor sem packáznak, ha ki akarsz szúrni a landlorddal (ami itt a háztulajdonosok megnevezése).
Két ingatlanirodánál regisztráltuk magunkat (Andrews, The Property Centre), és emellett rendszeresen figyeltem a Zoopla és az OpenRent weboldalak hirdetéseit (utóbbinál lehet rendesen háziállatokra is szűrni). Valamikor november közepén éjjel jött egy értesítő egy házról, amit valami olyasmi megjegyzéssel küldtem tovább a páromnak, hogy „na, ez lesz az”. A barátaink segítettek leszervezni a találkozót az ügynökséggel, megnéztük, és… hát, egyáltalán nem voltunk élőben elájulva tőle. Irgalmatlan nagy kosz, foltos falak, némi penész az ablaknál, nyekergő lépcsők, és egy átlagos pesti albérlethez képest icipicike szobák – egy lyuknak tűnt az egész, amit elég ügyesen fotóztak körbe a hirdetéshez. De sok opciónk per pillanat nem volt, lépnünk kellett, úgyhogy felhívtuk az ügynökséget, ők leellenőriztek minket, és tavaly december elsején egy ággyal, egy kanapéval, és nagyjából 10 IKEÁ-s dobozzal együtt beköltöztünk.
Aztán eltelt néhány hét, fokozatosan otthonosabbá vált minden (ez főleg a páromnak köszönhető). Beállt a napi rutin, felfedeztük a környéket, és most már tényleg nagyon örülünk annak, ahol vagyunk. Kellett egy biztos pont, amibe végre kapaszkodni lehetett, hiszen az elmúlt néhány hét egy folyamatos hullámvasút volt, ami miatt egyre nehezebben bírtuk már lelki erővel.
Maga a folyamat amúgy elég lineáris: regisztrálsz az ügynökségeknél, elmondod az igényeidet, ők pedig hozzák neked a lehetőségeket, megnézed személyesen, kifaggatod az ügynököt a környékről, a rezsiről és a szomszédokról, aztán ha tetszik, belevágtok. Általában fél és egy évre szokás bérelni, ilyenkor leellenőrzik a hitelképességedet, ami elvileg egy „credit check”, de én szinte biztos vagyok benne, hogy az esetünkben ez nagyon lazán volt kezelve, mert látták, hogy jól szituált fiatal pár vagyunk és komolyan gondoljuk a dolgot.
Amikor megnéztük a házat, még hivatalosan el se kezdtem dolgozni, mégis az én fizetésem volt az, ami miatt azt mondták, hogy semmi akadálya, a checkkel megbízott cég írt egy emailt a főnökömnek 3 kérdéssel, aki válaszolt rá, és ennyi (a párom munkahelyét meg sem keresték). Természetesen olvastam sokkal durvább sztorikat, így nem kizárt, hogy szerencsénk volt, de szeretném inkább azt hinni, hogy ha az embernek van elég pénze, akkor tényleg komolyan veszik, és nem volt itt semmiféle trükközés vagy különb elbánás, ráadásul mindezt EU-s állampolgárokként, nulla adótörténettel és szinte bizonyíthatatlan előélettel.
Nagyon sok helyen, főleg ha magánszemélyektől bérlünk, akár fél évet is elkérnek előre depositra. Mi a kutya miatt felszámolt extra deposit mellett megúsztuk nagyjából két hónap előrefizetéssel, ennek a 100%-át visszakapjuk, de ha elmegyünk, a kutya miatt intéznünk kell egy professzionális takarítást is. A rezsibe bele kell számolni a vizet, a gázt és a villanyt, a TV nézésért pedig pluszban adót is kell fizetni (lásd TV Licence), ha előfizetsz TV csomagra és internetre. A tehetősebbek biztosítást is kötnek a lakás tartalmára, és autót/autókat is tartanak fent (ez utóbbi sajnos muszáj, mert a buszok 10-20 percenként járnak, és este 22 után meghal a közlekedés).
A hirdetésekre a mai napig fel vagyok iratkozva, egyrészt monitorozom tovább az árakat a környéken, hogy képben legyek, ha esetleg váltani kell, illetve szemmel tartom a kutyás hirdetéseket. Azóta sokkal többe belefutottam már, mostanra nagyjából 70-30%-os az arány, de tényleg nehéz jó állapotú házakat megfizethető áron kifogni. Mi most council tax-szal együtt, de még rezsi nélkül nagyjából 900 fontért béreljük a házat, ami ugyan sok pénz, de ennél olcsóbban, főleg kutyával nem nagyon találni mást. Londonban meg ugyanezért mindössze egy szobát kapni, talán két főre.
A környezetről annyit tudok elmondani, hogy varázslatos. Gyökeresen más a légkör, mint Budapesten. Ugyan itt van mellettünk az M5-ös autópálya, de az ablakok elég jól szigetelnek. Csupán esős időben hallani nagyon, amikor kilépsz a házból, mondjuk akkor tényleg durván. A legtöbb utca kacskaringós zsákutca, tele van ösvényekkel, tisztásokkal, vagy fasorokkal szegélyezett réteken futnak keresztül. Rengeteg a sár, egy normális túracipő kutyasétáltatáshoz sem árt, viszont csöndes a környék, tiszta a levegő, séta közben pedig gyakran futunk különféle énekes madarakba, mókusokba és rókákba, amik egyébként a házak mellé kirakott kukák miatt, némi finom falat reményében merészkednek közel az emberekhez. A közhiedelemmel ellentétben Angliában nem esik 0-24 órán keresztül, viszont sűrűn szokott, és akkor is általában a szitáló fajta, amihez már teljesen hozzászoktunk. Ellenben, amikor kisüt a nap az csodálatos érzés, mindig feltölt. Alig várom a tavaszt és a nyarat, mert korábban mindig úgy alakult, hogy ősszel vagy télen jártam itt.
A párod is keres itt munkát?
Nem csak keres, de talált is! Sőt, egészen pontosan ő már előttem elkezdett dolgozni, pedig nekem így is volt vagy 3 hét előnyöm. Vasárnap érkezett az országba, pár nappal később regisztrált egy working agencynél, akik azonnal adtak neki munkát. Azóta is az egyik legismertebb online könyvesbolt, a Book Depository raktárában csomagol és szkennel könyveket kézbesítésre, szóval ezen kívül nincsen sok tapasztalata. Én külső szemlélőként annyit látok, hogy nehéz elhelyezkedni az otthoni szakmádban, az övé pedig eléggé ország- és szakmaspecifikus. A banki szférából jött, szóval itt eleve nem tudott volna bekerülni kapásból ugyanabba a közegbe, ahhoz szinte újra kellene tanulnia mindent. Viszont úgy vágott neki, hogy biztosan nem ezzel szeretne majd kint foglalkozni, ezért munka mellett elvégzett többféle masszázs- és egy speciális kutyamasszázs tanfolyamot, idővel majd az így megszerzett tudását szeretné kamatoztatni.